Ez egy régi írás, ám az aktualitásából semmit nem veszített.
A pénzügyi tanácsadó szakma – hasonlóan az orvosokhoz, papokhoz – szigorú titoktartáshoz kötött. Az alábbi esetet – bár az életből való – alaposan átalakítottam és több személyből összevontam. A tanulság így sem kevés, de a személyi titoktartás nem sérül.
Az esetünk szereplője egy házaspár.
Nevezzük őket Ádámnak és Évának. Ádám 57 éves, Éva 55. Ádám egy nagy magyar – majd később multikézbe került – cégnél volt felső vezető. Nem legfelső, de azért felső. Jövedelme meghaladta a nettó 500.000 forintot havonta. Felesége Éva lényegében csak hobbiként dolgozott, mellékesen, havi pár tízezer forint rendszertelen jövedelemmel.
Saját mintegy 200 nm-es családi házuk van, amit húsz éve építtettek, egy akkor divatos helyen. Hitel már nincs rajta.
Hat évvel ezelőtt váratlanul egy nagyobb összeget (tizennégymillió forintot) örököltek. Ebből a kertbe egy nagy úszómedencét építettek, egy felső kategóriájú autót vásároltak, a maradékot pedig szépen apránként elköltötték.
A család stratégiai tartalékkal nem rendelkezett, maradék pénzüket bankszámlájukon tartották, de ettől eltekintve lényegében évről-évre elköltötték ami kerestek. Öltözködésük, életmódjuk alapján bárki láthatta rajtuk: ők gazdag emberek.
A nagy változás tavaly történt.
A cég váratlanul felmondott Ádámnak. Arra hivatkoztak, hogy a cég új legfelsőbb vezetői külföldről érkeztek és Ádám nem beszélte ezt a nyelvet. Utódja, jóval kisebb fizetés mellett, egy három nyelven beszélő, két diplomás fiatalember lett. Az elbocsátás váratlansága persze nem volt egészen váratlan, Ádám már több mint egy éve sejtette ezt, de nem akart róla tudomást venni. Nagy összegű végkielégítést kapott.
A következőkben Ádám először is kipihente magát, majd pár hónap után nekiállt munkát keresni. Mondanom sem kell, nem talált. Idegeit ez erősen megviselte, enyhén depressziós lett. A végkielégítés szépen lassan elfogyott, és amikor megjött az első felszólítás az elektromos művektől, hogy számlatartozásaik miatt kikapcsolják az áramot, eladták a családi kocsit (Nagyon gyorsan, egyik barátjuknak – és szerintem erősen ár alatt. De hát egy úr, legyen úr.)
Ezen a ponton kerültem én a képbe.
Éva, aki eddig nemigen szólt bele a pénzügyekbe, most az egyszer, barátnői tanácsára, sarkára állt. Ádám hevesen ellenezte, mondván, hogy most már tényleg hamarosan kiváló állást szerez és minden úgy lesz, mint régen. Az autó árából egyébként is még sokáig megélnek és akkor még mindig felvehetnek jelzálogkölcsönt a házra és a feleség ékszereit is zálogba rakhatják, átmeneti időre.
Mit lehet ilyenkor tenni?
Amit én javasoltam, az nem vidám dolog – el kell adni a házat (ez önmagában sem egyszerű eset) és be kell rendezkedni egy szerényebb – jóval szerényebb – életvitelre. A házeladásból fennmaradó összegből, jól befektetve, ez a szerény életmód finanszírozható. Ez volt az én javaslatom.
A dolog, egyelőre, függőben maradt. Innen – az én olvasatomban – két út adódik.
Az egyik, hogy megfogadják, amit én tanácsoltam. Őszintén szólva, ebben erősen kételkedem – de mint már sokszor elmondtam, nem adom fel.
A másik, hogy azt csinálják, amit eddig – erősen behunyják a szemüket és a “majd csak lesz valahogy” kiáltással haladnak az eddigi úton. Nem nehéz látni, mi lesz. Felvesznek egy jó nagy kölcsönt a házra. A bank fel fogja értékelni a házat kb. 40 millióra (érdekes módon a banki értékbecslők az ilyen házakat mindig túlértékelik) és fog rá adni kb. húszmilliót. Ez jó esetben 2-3 évig fog tartani, utána elfogy és kezdődik a végrehajtási eljárás. Aztán jönnek a feleség ékszerei és minden más mozdítható, amikről ki fognak derülni, hogy csak a töredékét érik a beszerzési áruknak. (Ilyenkor, ebben a fázisban szinte menetrendszerűen, előfordul még alkoholizmus, válóper és öngyilkosság is.) És akkor el kell adni a házat és kiderül, hogy éppen csak a bankot lehet kifizetni. Szinte semmi sem marad. Nagyon, nagyon szomorú történet nem?
Úgy gondolja a kedves olvasó ez egy extrém történet?
Jelenleg a https://arveres.mbvk.hu/arverezok/ingatlanhirdetmenyek.php adatai szerint 1.235 db ingatlan áll árverés alatt. És számos eset nem is jut idáig. Szerintem ez a történet minden évben sok százszor játszódik le…
Tanulságos a történet?
Mindenki keményen le szokott hurrogni, amikor azt a botrányos mondatot hangsúlyozom: “A magyar középosztály nem tudja, hogy csak egy hajszál választja el a hullámkartontól, amin a hajléktalanok alszanak az aluljáróban.” Pedig ez nem riogatás, ez tény. Van egy barátom, szociális munkás. Ő mondta: “Ezek az emberek között, akiket ott látsz, gyakran vannak mérnökök, jogászok, orvosok. Pedagógust ritkán találsz – ők jól megtanultak kis pénzből kijönni…”
Elmondom, hogy szerintem hol a tanulság.
Először is, mit kellett volna tenniük. Negyven felett be kellett volna indítaniuk egy nyugdíjprogramot a jövedelmük tíz százalékából. De, ha ötven éves korukban, még az is lett volna valami. Szerintem, egy évi 600 ezer forintos program úgy belefért volna a családi költségvetésbe, hogy még csak észre sem vették volna. Mi jött volna ebből ki 57 éves korára?
Ha 40 évesen kezdik – 32 millió
Ha 45 évesen kezdi – 15 millió
És ha 50 évesen kezdi – 8 millió
Aztán ott volt az a hat évvel ezelőtti 14 millió. Mondjuk azt is, de legalább a felét, nyugodtan hozzácsaphatták volna ehhez a programhoz. Mi jött volna ki a végén belőle?
Ha 14 milliót raknak be – 34 millió
Ha 7 milliót raknak be – 17 millió
Tehát a legrosszabb esetben is lenne 25 milliójuk a tőkeszámlán, optimális esetben pedig közel 50 milliójuk. Ezzel már soha többet nem is kellene dolgozniuk és pusztán a tőkejövedelmükből jobban élhetnének, mint korábban igazgatóként…
Ugye, hogy tanulságos? Igazából semmit sem vesztettek volna, észre sem vették volna. Az úszómedence legfeljebb egy kicsit kisebb lett volna. (A történet szépsége, hogy Éva rögtön az első héten eltörte a lábát, mert megcsúszott az úszómedence vizes peremén. Ja, a medence éves fenntartási és vegyszer költsége kb. 600.000 Ft. Mondanom se kell, hogy már második éve nincs benne víz.)
Ádámot és Évát nem tudom hibáztatni. Kitől hallották volna ezt? Kitől tanulhatták volna meg? Pont azért mondom el most a történetüket én. Legalább annyi elégtételem legyen, hogy ha majd hasonló helyzetbe kerülnének 5-10-20 év múlva, akkor legalább ne kaphassam meg, hogy nem figyelmeztettem Önöket. “Igen, tényleg a pénzügyi tanácsadó mondta ezt annak idején, de hát ez annyira távolinak és hihetetlennek tűnt…” Igen, csak legyen rossz a lelkiismeretük ettől kezdve! Akkor legalább én alhatok nyugodtan…
Szóval a tanulság ennyi:
Negyven felett tessék saját nyugdíj programot indítani! Ha meg váratlan pénzhez jut az ember, akkor azt legalább fele részben tessék hozzácsapni! Egy ilyen apró döntésen – amit igazából menet közben meg sem érez az ember – múlik az, hogy hol tölti az ember a nyugdíjas éveit: a pálmafák alatt, koktélt kortyolgatva, vagy a hullámkartonon az aluljáróban. Ha gondolja nagyon szívesen beszélgetek mindenről Önnel is, kérjen időpontot!
Könyörgöm! Úgy utálok utólag, tüzet oltani! Gyűlölöm amikor már csak azt tudom megállapítani, hogy reménytelenül el van az ügyfeleim élete rontva és képtelen vagyok segíteni! Próbáljanak már egy kicsit előre gondolkodni! Ígérem, össze fogom törni magam, hogy tényleg ezeket a hozamokat megcsináljam Önöknek! Meg még jobbakat is, esetleg! De dönteni Önöknek kell! Látták Ádám és Éva példáját?
A döntés elhalasztása is döntés – csak éppen a legrosszabb…
