Az elmélyülésben és a Karácsony igazi átélésében segítenek Cseri Kálmán szavai: Minek az ünnepe a Karácsony?

Szeretettel:
Andrea

Boldog Karácsonyi Ünnepeket és Békés Új Esztendőt kívánva szeretném megosztani barátaimmal, olvasóimmal a Karácsony igaz történeté-t, melyet Czegei Wass Albert írt 1969 Karácsonyára, és amit felesége, Elizabeth olvasott fel családi körben, miután elénekelték a nagyon szeretett karácsonyi énekeket és körülülték a csillogó karácsonyfát.
 
Wass Albert: Karácsony igaz története
 
Szeretettel: Andrea
 
 
 
 
 
 

Pest, 1818

Szeretettel köszöntöm a Pedagógusokat, Tanítókat, Tanárokat!

The Gift of the Magi, 1905

Egy dollár nyolcvanhét cent. Ez minden vagyona. És ebböl is hatvan cent csupa pennyben. Egy- meg kétpennynként rakosgatta félre, úgyhogy már rettegett töle a füszeres, a zöldséges meg a hentes, ha belépett a boltba – neki meg égett az arca szégyenében, mert érezte, hogy magukban fukarnak tartják a kicsinyes alkudozása miatt. Della háromszor is megszámlálta. Egy dollár nyolcvanhét cent. És holnap karácsony napja.

Most már világos, nem tehet egyebet, mint hogy lehuppan a kopott díványra, és jól kibögi magát. Della ezt valóban meg is tette. Ami azt a filozófiai megállapítást váltja ki az emberböl, hogy az élet csak zokogásból, szipogásból meg mosolygásból áll, de föként szipogásból.

Míg a ház asszonya a zokogás elsö stádiumából fokozatosan a másodikba csendesül, nézzünk körül az otthonában. Bútorozott szoba, heti bére nyolc dollár. Koldustanyának éppen nem mondható, de a kolduskataszteren dolgozó közegek bizony könnyen rásüthetnék ezt a minösítést.

Lent a lépcsöházban van egy levélszekrény, amelybe nem fér be a levél, egy villanycsengö, amelyböl a látogató egyetlen hangot sem bír kicsikarni, valamint egy névjegy a következö névvel: „Mr. James Dillingham Young”.

A Dillingham név kiírása még a jómódnak abból az idejéböl származik, amikor viselöjének heti harminc dollár volt a fizetése. Most, hogy jövedelme húsz dollárra zsugorodott, a Dillingham név betüi is annyira elmosódtak, mintha feltett szándékuk volna, hogy egyetlen szerény és igénytelen D-vé húzódjanak össze. Amikor azonban Mr. James Dillingham Young hazajön, és belép a lakásba, Mrs. Dillingham Young, a felesége, akit Della néven már bemutattunk az olvasónak, csak Jimnek szólítja, és a nyakába borul. Ez pedig igen jó dolog.

Della kibögte magát, aztán a púderpamaccsal eltüntette arcáról a sírás nyomait. Az ablakhoz állt, és szomorúan kitekintett; a kilátás egy szürke macskára nyílt: a macska a szürke udvar szürke fala alatt sétált. Holnap lesz karácsony napja, s neki összesen 1,87 dollárja van Jim ajándékára. Hónapok óta félrerak minden pennyt, s ez az eredmény. Heti húsz dollárból nem futja sokra. A kiadások nagyobbak, mint számította. Ez örökösen így van. 1,87 dollárja van mindössze, ennyiböl vehet Jimnek ajándékot. Az ö Jimjének. Pedig hány boldog órát töltött azzal, hogy kitervelte, mi szépet vegyen neki. Valami finom, különleges, igazán értékes holmit – ami egy icipicit méltó a megtiszteltetésre, hogy Jim tulajdona legyen.

A szoba két ablaka között volt egy állótükör. Az olvasó talán látott már állótükröt nyolcdolláros bútorozott szobákban. Ha egy nagyon sovány s igen fürge mozgású személy nézi benne hosszanti irányú csíkos, gyors egymásutánban megjelenö tükörképét, többé-kevésbé pontos fogalmat alkothat magának a külsejéröl. Minthogy Della karcsú volt, megtanulta, hogyan kell megnéznie magát a tükörben.

Egyszer csak elperdült az ablaktól, s a tükör elé állt. A szeme ugyan ragyogott, de az arca húsz másodperc leforgása alatt egészen elszíntelenedett. Gyors mozdulatokkal kibontotta a haját a tükör elött, s teljes hosszában leengedte.

James Dillingham Youngéknak összesen két kincsük volt: roppant büszkék voltak rájuk mind a ketten. Az egyik: Jim aranyórája, amely még az apjától maradt rá. Ö is az apjától örökölte. A másik Della haja. Ha Sába királynöjének történetesen a szellöztetöaknával szemben volna a lakosztálya, holtbiztos, hogy Della hajmosás után az ablakon lógatná ki a haját, csakis azért, hogy lepipálja öfelsége ékszereit. S ha Salamon király lenne náluk a házmester, s kincsei az alagsorban lennének felhalmozva. Jim mindig megnézné az óráját, valahányszor elmenne mellette, csakis azért, hogy az öreg a szakállát tépje irigységében.

Mint mondtam, Della leeresztette gyönyörü haját: térden alul ért csillogó, hullámzó, röt barna hajzuhatag, s mint valami palást, beburkolta egész alakját. Aztán gyorsan, idegesen megint feltüzte fürtjeit. A keze közben tétovázva megállt egy percre, s egy-két könnycsepp gördült le a szeméböl a kopott piros szönyegre.

Magára kapta elnyütt barna kabátját, feltette a régi barna kalapját. Perdült egyet, s a szeme még mindig csillogott, amikor kiröppent az ajtón, s lefutott a lépcsön, ki az utcára.

Meg sem állt, míg egy cégtábla elé nem ért, amelyen ez volt látható: „Madame Sofronie. Vendéghaj nagy választékban.” Della felrohant az emeletre, majd pihegve megállt, hogy összeszedje az erejét.

A Madame magas, sápadt, rideg asszony volt, külseje rácáfolt szép nevére.

– Megveszi a hajamat? – kérdezte Della.

– Attól függ – mondta az asszony. – Vegye le a kalapját, hadd látom, milyen.

Della vállán leomlott a barna hajzuhatag.

– Húsz dollár – mondta az asszony, szakértö mozdulattal megemelve a nehéz fürtöket.

– Adja ide a pénzt, de gyorsan – mondta Della.

Rózsaszín lepkeszárnyon repült el a következö két óra. Della végigjárta az áruházakat. Ajándékot keresett Jimnek.

Nagy sokára talált is valamit; mintha egyenesen Jim számára készült volna, csakis neki, és senki másnak. Átkutatta az áruházak egész készletét, de egyikben sem talált hozzá hasonlót. Platina óralánc volt, mintázata nemesen egyszerü, értékét csupán az anyaga hirdette, s nem holmi cikornyás, talmi minta – bár ilyen egyszerü volna minden, ami jó! A lánc valóban méltó volt az Órához. Mihelyt Della meglátta, rögtön tudta, hogy ezt pedig Jim fogja viselni. Olyan ez a lánc, mint a férje. Szerénységgel párosult nemesség, ez az, ami Jimre és a láncra egyaránt jellemzö.

Huszonegy dollárt kértek érte, s Dellának nyolcvanhét cent maradt a zsebében, mikor hazasietett. Ennek az óraláncnak a birtokában Jim most már bízvást megnézheti bármely társaságban, mennyi az idö. A pompás órára ugyanis ez ideig olykor csak lopva pillanthatott, mert lánc helyett csupán egy ócska börszíjra volt felerösítve.

Hazatérve Della mámoros örömén némileg fölülkerekedett az óvatos, józan megfontolás. Elövette a sütövasat, meggyújtotta a gázt, s hozzálátott, hogy helyrehozza a nagylelküséggel párosult szerelem romlását. Márpedig, kedves barátaim, az efféle romlást helyrehozni minden esetben roppantul nehéz feladat, mondhatni óriási feladat.

Negyven perc múlva Della fejére apró, tömött fürtöcskék simultak: egészen olyan lett, mint egy huncut iskolás fiú. Della hosszan, gondosan, kritikus szemmel szemlélte tükörképét.

– Ha Jim menten meg nem öl, ahogy meglát – gondolta magában –, akkor biztosan azt mondja majd, hogy olyan vagyok, mint egy Coney Island-i kóristalány. De mihez kezdtem volna egy dollár nyolcvanhét centtel?

Hét órára kész volt a kávé, a hirtelen sült borjúszeletekhez pedig a kályha szélén állt a forró serpenyö.

Jim pontosan járt haza. Della a markában szorított óralánccal az asztal sarkán ült, az ajtó mellett, amelyen a férje majd belép. Aztán egyszerre csak meghallotta Jim lépteit a lépcsöházban, lent az elsö emeleten, s erre hirtelen elsápadt. Della gyakran fohászkodott magában egészen egyszerü, mindennapi dolgokért, s most azt rebegte: Édes Istenem, add, hogy Jim így is szépnek találjon!

Kinyílt az ajtó, Jim belépett, s az ajtót betette maga mögött. Sovány, magas, az arca komoly. Szegény fiú, mindössze huszonkét éves, és már családfenntartó. Új felöltöre lett volna szüksége, és nem volt kesztyüje.

Jim megállt az ajtónál, mozdulatlanul, mint a vizsla, mikor fürjet szimatol. Dellára szegezte tekintetét, de az asszonyka nem tudott kiolvasni a szeméböl semmit, és megrettent. Jim pillantásában nem volt sem harag, sem meglepödés, sem rosszallás, sem iszonyat, sem valamilyen más érzés, amelyre Della felkészült. Jim csak bámult rá mereven, furcsa, kifejezéstelen arccal.

Della leugrott az asztalról, és elébe állt.

– Jim drágám – kiáltotta –, ne nézz így rám! Levágtam a hajamat, és eladtam. Itt a karácsony, és nem akartam, hogy úgy múljon el, hogy meg ne ajándékozzalak. A hajam majd kinö megint, mondd, ugye, nem haragszol? Muszáj volt megtennem. Az én hajam nagyon gyorsan nö. Szólalj hát meg, Jim, mondd, hogy: Boldog karácsonyi ünnepeket!, és örüljünk egymásnak. Ha tudnád, milyen szép, milyen gyönyörü ajándékot vettem neked!

– Levágtad a hajad? – kérdezte Jim nehezen forgó nyelvvel, mintha a legkeményebb szellemi megeröltetéssel sem bírta volna ezt a nyilván való lényt megérteni.

– Levágtam és eladtam – mondta Della. – Hát így már nem tetszem neked? Pedig az vagyok, aki voltam, a hajam nélkül is, nem igaz?

Jim furcsán körüljáratta tekintetét a szobában.

– Azt mondod, nincs meg a hajad? – szólt szinte bárgyú arccal.

– Hát aztán – válaszolt Della. – Mondom, hogy eladtam. Volt, nincs, vége. Karácsonyeste van, kisfiam. S most légy kedves hozzám, hiszen miattad vágtam le. A hajamat szálanként megszámolhatták – folytatta az asszonyka, hirtelen elkomolyodva, édes-melegen –, de ki méri fel, hogy én téged mennyire szeretlek?!… Süthetem már a húst, Jim?

Jim hamar magához tért különös révületéböl. Karjába kapta asszonykáját. S mi most tíz másodpercre fordítsuk el tapintatosan a tekintetünket, vegyük figyelmesen szemügyre valamely jelentéktelen tárgyat a szobában. Heti nyolc dollár vagy évi egymillió – hát nem mindegy? A matematikusok vagy más okos emberek bizonyára helytelenül válaszolnák meg ezt a kérdést. A három napkeleti bölcs értékes ajándékokat hozott, de ilyen kincs nem volt a kincseik között. A továbbiakban majd fény derül e homályos célzásra.

Jim kihúzott a zsebéböl egy csomagot, s az asztalra dobta.

– Nehogy félreérts, Dell – mondta. – Felölem levághatod, leborotválhatod vagy megmoshatod a hajad, attól még én éppúgy foglak szeretni. De bontsd csak ki ezt a csomagot, és tüstént meglátod, miért voltam úgy oda az elsö pillanatban.

A fürge fehér ujjak sietve letépték a spárgát meg a papírt. Aztán elragadtatott örömsikoly hangzott fel, majd sajnos nöies hirtelenséggel keserves zokogás és jajveszékelés, úgyhogy a ház urának minden rendelkezésre álló eszközt latba kellett vetnie, hogy megvigasztalja az asszonyát.

A csomag ugyanis a Fésüket tartalmazta, azt a fésükészletet, amely már régóta Della csodálatának tárgya volt, egy broadwayi üzlet kirakatában. Gyönyörü fésük voltak, tiszta teknöcböl, a szélük ékkövel kirakva, pontosan az az árnyalat, amely az ö hajdani szép hajához illett volna. A fésük sokba kerültek, Della szíve mégis majd elepedt értük, pedig semmi reménye sem volt rá, hogy ez a készlet valaha is az övé legyen. S íme, most mégis az övé lett, s az áhított ékességnél is gyönyörübb hajfonat… nincs többé!

Della kebléhez szorította a fésüket, s végre mégis ráemelte tekintetét a férjére. Könnyben úszó szemmel, mosolyogva mondta:

– Az én hajam ám nagyon gyorsan nö!

Aztán mintegy leperzselt szörü kismacska, hirtelen felszökkent, s felkiáltott:

– Jaj!

Jim még nem látta az ö ajándékát. Della mohó várakozással nyújtotta felé a nyitott tenyerén. A tompa fényü nemesfém szikrázva csillant meg az asszonyka szenvedélyes szerelmének fényében.

– Ugye, csodálatos ez a lánc, Jim? Bejártam érte az egész várost. No, most aztán napjában százszor is megnézheted, mennyi az idö. Add csak ide az órád, hadd lássam, milyen rajta.

De Jim ahelyett, hogy engedelmeskedett volna, ledölt a díványra, kezét a tarkója alá tette, és csak mosolygott.

– Della – mondta –, rakjuk el a karácsonyi ajándékokat, örizzük csak egyelöre a szekrényben. Túlságosan szépek, semhogy pillanatnyilag használhassuk öket. Eladtam az órámat, abból vettem neked a fésüket. Süsd ki azt a húst, kérlek.

A háromkirályok, akik ajándékokat hoztak a jászolban fekvö kisdednek, mint tudjuk, bölcsek voltak, nagyon bölcsek. Ök találták ki a karácsonyi ajándékozás szép szokását. S minthogy bölcsek voltak, bölcsesség volt bizonyára az ajándékaikban is; nyilván minden ajándékuk különleges ajándék volt, ki lehetett cserélni, ha történetesen más is ugyanazt hozta volna. Én itt bárdolatlan szavakkal egy jelentéktelen történetet mondtam el két bolondos gyerekröl, akik hónaposszobában laktak, s balga módon feláldozták egymásért legdrágább kincsüket. Befejezésül hadd mondjam meg mégis napjaink bölcseinek, hogy minden ajándékozó közül ök ketten voltak a legbölcsebbek. Az ilyenek a legbölcsebbek mindazok közül, akik ajándékokat adnak, és akiket megajándékoznak. Mindenütt ök a legbölcsebbek. Bizony mondom, ök a napkeleti királyok.

Áldott és Szeretetteljes, Békés, Boldog Ünnepeket Kívánok!

Szeretettel:

Dusik Andrea

Egy érzés, ami kézzelfoghatatlan, amire mindenki vágyik, ami már a gondolati fogantatás pillanatától végigkíséri az életünket. Hiszen az édesanya már akkor szereti gyermekét. Ebben a szeretetben cseperedünk, együtt fejlödünk vele. Tudjuk, hogy mindig velünk van, nem keletkezett, nem kialakult, nem örököltük, hanem mindig is volt, van és lesz.

Nem tudjuk pontosan, hogy mikor és hogyan, ám kialakul, hogy vágyunk a szeretetre. Nincs semmi fontosabb, mint a számunka legfontosabb személy figyelme és szeretete. Gyermekként az édesanya az elsö, aki figyel ránk, aki apró rezdülésekkel, mozdulatokkal, kedves, bíztató mosolyával, lágy ölelésével, gyengéd tekintetével gondoz és terelget bennünket.

Emlékszem rá, ahogy az én édesanyám érintette az én drága pici babámat. Le sem kell hunynom a szememet, és látom, érzem a mozdulatát, ahogy megfogta és felemelte a csöpp kis fejét. A szemembe könnyek szöknek, a testemet bizsergés járja át, mert idáig sugároz az a szeretet, amit Ö akkor, ott, 12 éve átnyújtott –nekünk. Most is érzem az erejét.

Talán ezért fáj annyira, ha a való világba belépve valaha is megvonják tölünk. Sajnos a szeretetlenség oly jellemzö korunkban.

Ön mit szeret? >>>

watch?v=JwgPaNmUt7Q

Vaskapu taverna.

Budapest, VIII-ker. Szentkirályi utca 23.

Március 15-én, 11 óra

Szeretettel várunk mindenkit!

“Akik 1970 elött születtek, azok  valódi hösök, olyasféle igazi hollywoodi
mindent túlélö fenegyerekek. De  tényleg!

Gondolj csak bele, 1970 el?tt  születettek, azaz MI, kész csoda, hogy
életben maradtunk. Nekünk még nem  volt gyerekülésünk az autóban,
s?t még biztonsági öv se nagyon, viszont  bizton tudhattuk, hogy a
gyerekágyak festékében akadt b?ven ólom. A  gyógyszeres és
vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt  semmi
furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem  voltak
felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk,  nemhogy
könyökvéd?nk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem.  Azért
az nem volt semmi.

Mi még csapból ittuk a vizet, és azt  se tudtuk, mit jelent pontosan az
ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a  szódavízzel. Azt hittem az
ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kett?  között, miért pazaroljak
hát rá külön szót.

Mi nem nagyon unatkoztunk,  ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki.
Egész nap kint voltunk, a  szüleink, pedig csak sejtették, hogy élünk és
megvagyunk, hiszen még Matáv  telefon se nagyon volt, nemhogy
mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig ér?  f?ben és közeli kiserd?kben
játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem  tört ránk allergiás
roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagf?r?l azt  hittük, hogy a
sárkányf? egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk,  eltört
valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit  nem
pereltek be ezért. Egyszer?en mi voltunk a hibásak.

S?t! Ha az er?sebb elgyepálta  unalmában a kisebbet és gyengébbet,
az is rendben volt. Ez így m?ködött, és  a szüleink nem nagyon szóltak
bele ebbe sem.
(“- Kisfiam, bemegyek az  iskolába, az nem lehet, hogy téged mindenki
Rambónak csúfol / – Hagyd csak  anya, ez az én háborúm!”)

Étkezési szokásaink Schobert Norbi  mércéjével mérve nap mint nap
tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de  még egy McDonalds-on
edz?dött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is  helyb?l nyomna egy
hátraszaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval.  Gondoljunk a
zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit  tettek bele),
az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis  itt vagyunk.

A kakaóban nem volt A, B, C, D és E  vitamin, viszont “bedeko”-nak
hívták és már ez is elég volt a  boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk,
ami hírb?l sem ismerte az  édesít?szert, viszont tömény cukorból
készült. A limonádét még magunknak  kevertük és mosatlanul ettük a
fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC  pereme alatt, pedig a
baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még  háborítatlan
nyugalomban, a preDomestos korban.

Volt néhány barát, aki  már ismert olyat, akinek videója volt, vagy
esetleg spectruma (az egyfajta  számítógép volt), de szó sem volt
Playstationról, Nintendóról, X-Boxról,  Videójátékról, 64 tévécstornáról,
m?holdról és kábeltévér?l, filmekr?l,  DVD-röl, Surround Soundról,
Internetr?l, Fitness-Club kártyáról vagy  mobiltelefonról.

Viszont voltak barátaink! Olyanok,  akikkel találkoztunk kint az utcán, a
focipályán vagy a pinpong  asztaloknál, vagy ha mégse, akkor
egyszer?en becsengettünk hozzájuk és  beengedtek. Nem kellett
megkérdezni a szül?ket. Sem a miénket, sem az  övéket! Nem vittek és
nem hoztak a szülök autóval… Mégis itt  vagyunk.

Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor  játszani mentünk, és nem ritkán
fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával  dobáltuk egymást, mégis
itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi  seb pedig
begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor  még volt
egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt  csináld,
amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem  tudta
rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette  a
játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot,  más
játszótársakat kereshetett magának.

A szerelmet nem brazil  sorozatokból tanultuk, csak egyszer?en
megéltük. Boldogan szaladtunk végig  az utcán az els? csók után, úgy,
mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha  egy tanár nyakon vágott,
nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és  nem sírtunk otthon a
szül?knek.

S?t! Ha lehetett, el se mondtuk.  Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk,
szüleink nem álltak  mellénk.

Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség,  a b?ntudat, a jóérzés, a felel?sség. Ismertük ezeknek a szavaknak a  mélységét.

Ezek voltunk mi. H?sei egy let?nt  kornak, amelyen a mostani fiatalok
értetlenül mosolyognak. “

Szeretném megköszönni Önnek mint  megbecsült olvasómnak a kedves támogatást, hogy velem volt. Idei utolsó írásomban megosztom Önnel személyes köszönetemet és hálámat, továbbá gondolataimat arról, hogy mit is jelent nekem igazán a hála.

Hálás vagyok…?

Nos, holnap itt a Szilveszter, holnap után az Újév. Véget ér 2009. Tegye hát emlékezetessé, jelent?ssé ezt a napot. Mit szólna  egy meditációhoz, egy imához, a céljaiért, a bels? békéért, szeretetért, szerelemért, b?ségért? Amint az óra átlibben 2010-re engedje el, bocsássa szabadon az összes öreg, lelassult, elnehezült energiát, melyek félelemben tartanak, aggódást hoznak, de tartsa vissza, ?rizze meg azokat, melyek segítenek a fejl?désben, az el?rejutásban.

Határozza el, hogy a rezgéseit magasbb szintre emeli és törekszik Magában a harmóniára, az összhangra, hogy megtalálhassa önmagát, azt a min?séget, aki-ami igazán ÖN, ? telve kristálytiszta, önzetlen szeretettel és b?séggel. Mert harag nem old fel haragot, csak a szeretet az, ami mindent felold.

Ez a klip, mely bemutatja gyönyör? bolygónkat, segít a rezgésszintemelésben. Míg átéli, egyre inkább feltölt?dik energiával, majd elkezdi ezt a pozitivitást kisugározni, mely átöleli az egész Földet, míg végül megsokszorozva visszatér Önhöz.

Végezetül, legyen  Ön el?tt a gondolat, hogy a fényét, ragyogását, kisugárzását ossza meg másokkal.

Gyertyák ezrei képesek lángra gyúlni mindössze egyetlen apró lángocskától, anélkül, hogy a gyertya élete megrövidülne. A boldogság sem apad soha, ha megosztjuk valakivel. (Buddha)

Boldog Új Évet Kívánok!

Szeretetet és Fényt Mindenkinek!

Dusik Andrea