Akik ’70 elött születtek….
“Akik 1970 elött születtek, azok valódi hösök, olyasféle igazi hollywoodi
mindent túlélö fenegyerekek. De tényleg!
Gondolj csak bele, 1970 el?tt születettek, azaz MI, kész csoda, hogy
életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban,
s?t még biztonsági öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a
gyerekágyak festékében akadt b?ven ólom. A gyógyszeres és
vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi
furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak
felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhogy
könyökvéd?nk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért
az nem volt semmi.
Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az
ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az
ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kett? között, miért pazaroljak
hát rá külön szót.
Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki.
Egész nap kint voltunk, a szüleink, pedig csak sejtették, hogy élünk és
megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy
mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig ér? f?ben és közeli kiserd?kben
játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás
roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagf?r?l azt hittük, hogy a
sárkányf? egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört
valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem
pereltek be ezért. Egyszer?en mi voltunk a hibásak.
S?t! Ha az er?sebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet,
az is rendben volt. Ez így m?ködött, és a szüleink nem nagyon szóltak
bele ebbe sem.
(“- Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy téged mindenki
Rambónak csúfol / – Hagyd csak anya, ez az én háborúm!”)
Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap
tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy McDonalds-on
edz?dött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyb?l nyomna egy
hátraszaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a
zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele),
az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk.
A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont “bedeko”-nak
hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk,
ami hírb?l sem ismerte az édesít?szert, viszont tömény cukorból
készült. A limonádét még magunknak kevertük és mosatlanul ettük a
fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC pereme alatt, pedig a
baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még háborítatlan
nyugalomban, a preDomestos korban.
Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy
esetleg spectruma (az egyfajta számítógép volt), de szó sem volt
Playstationról, Nintendóról, X-Boxról, Videójátékról, 64 tévécstornáról,
m?holdról és kábeltévér?l, filmekr?l, DVD-röl, Surround Soundról,
Internetr?l, Fitness-Club kártyáról vagy mobiltelefonról.
Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a
focipályán vagy a pinpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor
egyszer?en becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellett
megkérdezni a szül?ket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és
nem hoztak a szülök autóval… Mégis itt vagyunk.
Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán
fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis
itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig
begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt
egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld,
amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta
rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a
játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más
játszótársakat kereshetett magának.
A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszer?en
megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az els? csók után, úgy,
mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott,
nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a
szül?knek.
S?t! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk,
szüleink nem álltak mellénk.
Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a b?ntudat, a jóérzés, a felel?sség. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét.
Ezek voltunk mi. H?sei egy let?nt kornak, amelyen a mostani fiatalok
értetlenül mosolyognak. “
